Igen, igazából ennyi lenne a kérés.
   Te mennyit tűnődtél azon, hogy néha annyira jó lenne megállítani az időt? Hogy úgy érzed,  a tested 2 nappal az agyad előtt jár? Ismered azt a hátborzongató érzést, amikor valamit nagyon szeretnél és egyszer csak összejön? Ja, hogy nem így gondoltad? Én sem. Sőt, merem állítani, hogy senki sem.
   Nem akarok jönni ilyen 'carpe diem' dumával, aki ismer, tudja, hogy egyáltalán nem jellemző rám ez a fajta gondolkodás mód. Viszont hiszek abban, hogy minden helyzetben, amibe sodor minket az élet meg kell találni a szépet, a jót. Akkor is, ha piszkosul nehéz…

   De mégis hogy lehetne megtalálni a jót most? Emberek halnak meg tömegesével, többezer beteg, túlterhelt egészségügyi dolgozók, hirtelen óriási lett a munkanélküliség, a pedagógusok a hajukat tépik az online oktatástól, a kisvállalkozók a tartalékjaikat élik fel... Ebben van bármi, amit betudhatnánk egy falatnyi jónak? Nem.
                                                                *                      *                      *
Azt gondolom, hogy az érzelmeinket mi uraljuk, szív és elme kéz a kézben vizsgálja a körülöttünk forgó világ történéseit. Bár egyénileg érzünk, de érezhetünk azonosan másokkal. Szóval 1-1 élethelyzet kiválthatja belőled és a legjobb barátodból is ugyanazt az érzelmi reakciót. Tudod mit figyeltem még meg? Hogy egy rossz dolog könnyebben hozza ki az emberekből ugyan azt, mint egy jó.

Híradós példa:
1. Autóbalesetet szenvedett egy 22 éves fejér megyei férfi. Szomorú, mindenkit megráz.
2.Hármas ikrek születtek Szombathelyen, az anya és a babák is jól vannak. Elmosolyogsz halványan, de még a 22 éves fejér megyei srácot gyászolod.

Valós örömet, valós boldogságot csak akkor élhetünk meg igazán, ha az a jó velünk vagy szeretteinkkel történik. Pont. Magyarázhatnám, de szerintem értitek, hogy miről beszélek. Próbálom levezetni az eszmefuttatásomat minél egyszerűbben és érhetőbben, kiálts, ha nincs meg.
Azt szeretném kinyögni, hogy Neked kell megtalálni a saját életedben azt, ami boldoggá tud tenni, ami miatt sikeres tudsz maradni és erős, akkor is, ha most az egész Föld is gyengélkedik.
Elhangzottak a szádból mostanában ezek a mondatok?

-Majd megtanulok angolul, ha picit több időm lesz.
-Tavaszi szünetben összerámolom a padlást, előbb nem lesz rá alkalmam.
-Nem olvastam még el a könyvet, amit kölcsönadtál. Egyszerűen nincs szabad 10 percem!
-Nagyon guszta, de nem főzöm meg, annyira macerás!
-Az a napi fél óra edzés sem fér sokszor bele!
-Vajon tudok még gitározni? Évek óta nem vettem elő!
-Jó lenne egyszer nem csak Karácsonykor társasozni!

A felsorolást Te is, én is tudnánk még folytatni. Mindenkinek vannak könnyedebb és fajsúlyosabb tervei, vagy inkább halogatnivalói. Írj listát, hogy miket szeretnél elérni az otthon töltött idő alatt. Írj egy másikat is, hogy ha végre minden újra normális lesz, akkor miket fogsz csinálni!
   Ha teheted, segíts ott, ahol tudsz. Találd meg a módját hogy hogyan, hiszen mások építésével mi magunk is épülünk. Használd ki az idődet hasznosan, így javadra lesz az otthon töltött idő. Most ezzel tehetsz a legtöbbet, légy résen!

   Sokat gondolkodtam azon, hogy megírjam-e ezt a blogot. Igazából utálom a kellemetlen dolgokat, nem szeretek kellemetlen helyzetbe kerülni, sem beszélni kényes témákról. Vannak dolgok, amikben állást foglalni sem szeretek, így kissé keserű szájízzel, de el kell fogadnom, hogy ez is egy kötelessége a felnőtteknek. Szóval ezzel a felettébb motiváló bevezetővel szeretném veletek megosztani, a legutóbbi (legutóbbi félresikerült) utazásunkat.

   A férjemmel, Nyúlfejjel 7 éve vagyunk együtt. Közös életünk első pár éve 'tipikus fiatal házaspár' -ként telt, mígnem olyan vállalkozásba fogtunk, amiben mindketten jól érezzük magunkat és szépen lassan sikerült fix, jó bevételt generálni. Azon dolgoztunk, hogy elérjük a teljes helyfüggetlenséget, hogy a világ bármelyik pontjáról tudjunk dolgozni. Az első közös utazás 7 év után jött össze, amikor a férjem legjobb barátja, Yago meghívott minket spanyolországi otthonába, egy Marbella melletti településre. Bár a repülőjegyek megvásárlásakor már felütötte fejét a világ több pontján is a koronavírus, mi úgy döntöttünk: utazunk. Hiszen erre vártunk már mióta! Két hét egy csodálatos helyen, még itthon hideg van, ott bikiniben dolgozhatok a teraszról...

    Első reggel a tengerparton reggeliztünk, Nyúlfej ötlete volt. Valami egészen elképesztően romantikus volt, hihetetlen, hogy a férjem mennyire jó az ilyen ’nagy romantikus percek’ összehozásában. Kávéztunk, majd kagylókat szedegettem. Akkor nem sejtettem, hogy mi vár ránk…
   Egyik napról a másikra, a kedves tengerparti mediterrán mennyország átváltozott egy Oscar-díjas apokalipszisről szóló siker-mozi forgatási helyszínre. Az éttermek, plázák, üzletek bezártak. Kivétel nélkül mindegyik, csak az élelmiszerboltok voltak nyitva, a benzinkutak és a gyógyszertárak. A boltok polcain egyre kevesebb fajta élelmiszer volt és megjelentek a ’maszkosok’. Mindenhol gumikesztyűs, maszkos emberek, akiket rendőrök szólítottak fel az élelmiszerboltban a ’social distance’-re. Nyúlfej, Yago és én egyszerre bámultuk a kifosztott zöldséges pultot, amikor hozzánk is odajött, hogy ne legyünk ilyen közel egymáshoz… Na akkor lett igazán ijesztő az egész.
                                                                           *               *               *
   Leszámítva az egyszeri tengerparti romantikát és két éttermet még az első napokban, nem mentünk sehová. Ott voltam összezárva 2 sráccal és az az igazság, hogy a legkevésbé sem éreztem bezárva magam. (Yago élt nálunk egy hónapot, mielőtt kiköltözött volna, úgyhogy gondoltam is, hogy ez nem lesz probléma). Főzőcskéztünk, kártyáztunk, és megnéztünk minden filmet és sorozatot a Netflixen…
   Nagyjából így teltek a napok, közben folyamatosan értesültünk a spanyol és a magyar helyzetről. Úgy éreztem, olyan sokat nem tehetek a hazaút érdekében, ha törlik a járatunkat, hát törlik. Ha törlik, elég lesz akkor elkezdeni gondolkodni rajta, hogy mi legyen. Na, a hazaút előtt 5 nappal kaptam az emailt, hogy törölték a Ryanair-es járatunkat hazafelé. Szupergyorsan csekkoltam, hogy mikorra lehet áttenni a jegyeket, az első lehetőség április volt. A Wizzair-nél találtam jegyet, ugyanarra a napra, amikor alapból repültünk volna, így gyorsan megvettem azokat. Izgultunk, de végül nem törölték az újabb járatunkat.     A reptér kaotikus volt, minden része elbarikádozva, lezárva. Nagyjából 30 ember lézengett az esti órákban, utasok és dolgozók. Alig találtuk meg, hogy hogy jutunk el a control-ig, majd vártunk a járat indulására. 11-en voltunk összesen a repülőn, 1 utast leszámítva, minden utas viselt maszkot, kesztyűt. Fogalmam sincs, hogy valóban ér-e ez valamit, de természetesen mi is viseltük mindkettőt.  (Aznap varrtam kézzel, mivel egész Spanyolországban nem lehetett kapni!)
Aggódtunk, hogy mi lesz ha hazaérünk. Karanténba küldenek? Hány napra? Lesz lehetőségünk online bevásárolni? Ki hozza el a kocsit? Leszálltunk és teljesen ledöbbentünk az ellenőrzéseken. Merthogy nem volt… Egy olyan országból jöttünk, ahol az utazásunk napján 700 ember halt meg koronavírusban. Néhány rendőr fogadott minket, akik felszólítottak, hogy készítsük elő a személyi igazolványunkat és egymástól 1 méterre álljunk sorba. Erre számítottunk, mert ugye jelenleg csak magyar állampolgárok jöhetnek az országba. Kérdezték, hogy hol voltunk az elmúlt két hétben. Mondtuk, hogy Spanyolországban, majd továbbirányítottak minket egy üveges kis bódéhoz. Egy kb. 65 körüli bácsika állt előttünk, aki elmondta a bódéban ülő 3 embernek is, hogy ő is csak Spanyolországban járt az elmúlt hetekben, majd elengedték. A bácsi kérdezte, hogy nem kell hatósági karanténba mennie? Majd mondták, hogy nem. Majd amikor Ő megkérdezte, hogy nem kell-e otthon maradni, a 20 év körüli fáradt arcú hölgy megrántotta a vállát. Nem ilyen ’le*arom’ vállrántás, hanem inkább ’de kéne, de most mit mondjak’ vállrántás. Tőlünk szintén megkérdezték a bódésok, hogy merre jártunk, majd továbbhaladtunk. Apósom kiszállt az autónkból és átszállt a szüleim autójába. Integettünk egymásnak messziről, majd beszálltunk az autónkba és hazajöttünk. Ja, és itthon is maradunk!

Vicces sztori a végére? Elvittük a fogkeféinket, amiket már ideje volt lecserélni. Úgy döntöttünk, hogy kint dobjuk ki őket, úgy is van itthon egy rakat új, mert berendeltem 10 darab bambusz fogkefét. Itthon jöttünk rá, hogy nem hogy 10 nincs, egy sem. Így most 2 hétig Nyúlfej az öccse keféjével én meg a nővéremével mosok fogat. 

Azt hiszem 2 éve voltunk házasok, amikor is a Nyúlfej szülinapja környékén elmentünk Leányfalura. Ez is csak egy ilyen hosszúhétvégés történet volt. Akkoriban még alkalmazottként dolgoztam, így előbb eljöttem pénteken és 2-kor már kiléptem a munkahelyem kapuján. Beleszippantottam mélyen a levegőbe és az alábbiakat állapítottam meg: Az a III. kerületi bio-rasztás hajléktalan hippi, az utóbbi 10 percben sétálhatott erre. A másik amit éreztem, az eső szag volt. Fülledt, párás volt a levegő és meleg szél fújt.
Mire kiértem a Perc utcára már biztosan tudtam, hogy undorítóan megázunk. De tényleg, úgy piszkosul. Akkor még nem sejtettem, hogy sokkal jobban.
Egy szoros farmert viseltem, egy cuki ecrü blúzt és egy színben hozzá passzoló velúr topánkát. Úgy húztam a bőröndömet, mint aki nem sejti, hogy mi várja, pedig sejtettem. Esernyő nélkül természetesen, mert az minek tavasszal…
Először is, annyira szakadt az eső, hogy alig bírtunk leszállni a buszról. Sosem láttam ennyi vizet egy helyen! Egészen pontosan 20 cm volt a látótávolság, azután végeláthatatlan eső-függöny.
Nagy nehezen megnéztük, hogy a buszmegállóból hogy jutunk el a panzióig. Volt ott egy nagyon meredek kavicsos utca, ami egy domb tetejére vezetett fel. Úgy ömlött le róla a víz, hogy nehéz volt elhinni, hogy ez a vízesés alapjáraton nem Leányfalu ékes része. Csak azt mormogtam magamban, hogy ’légyszi ne itt kelljen felmennünk’. Hát mivel nyilván ez volt az az utca, aminek tetején a száraz kis panzió várt, így elkezdtem felmászni az ecrü velúr topánkámban szemben az árral. Nagyjából bokáig ért a víz, hideg volt és kavicsos, a bőröndöm valósággal úszott rajta. A blúzom átlátszó volt a nadrág pedig rám dagadt, ajánlom mindenkinek, aki szeret úgy igazán szenvedni.
Amikor felértünk nagy nehezen, kiteregettük az összes ruhánkat és felvettük azt, ami a legkevésbé volt vizes. Elindítottunk egy filmet. Aztán még kettőt. Mivel egész végig szakadt az eső, nem tudtunk sehová menni, meg amúgy sem volt száraz ruhánk. Néha abba maradt 1-1,5 órára, olyankor lesétáltunk a Hableányba, ami egy kis kedves eldugott étterem a Duna partján. Onnan kedves emlékeink vannak, Nyúlfej berúgott egy nagy korsó barna sörtől, amit jóízűen benyakalt üres pocakra. Annyira vicces volt, nagyon megnevettetett. És bár elég rosszul sikerült ez a kiruccanás (is), nagyon jó hatással volt a kapcsolatunkra. Az együtt eltöltött idő, az mindig jó. Akkor is, ha rossz. Na jó, ez így baromság, de valahogy megmagyarázom. A lényeg: Inkább lennék Nyúlfejjel vizes ruhák közt egy olcsó panzióban, mint a világ legfancybb helyén nélküle. Love you Nyúlfej! <3

Alapjáraton egy vidám és optimista embernek mondanám magam. Ennyi elég? Nem olvasok blogokat, fogalmam sincs, hogy mit illik és mit nem. Gáz ha nem mutatkozok be? Igazából mindenki csak a sztorira kiváncsi, úgyhogy in medias res.
Szóval megvolt a ’tá-ráttátá, tá-rátátá’ és nászútra mentünk. A Nyúlfej meg én. (Igen, így fogom hívni a hitvest a továbbiakban.) Csak belföldre mentünk, egészen pontosan Győrbe, ahol lefoglaltunk 2 éjszakára egy luxus lakosztályt. Panorámás gyönyörű erkély, jakuzzi az óriási franciágy mellett, szóval khm… Olyan… Nászutas…
A nászútunk volt életünk első közös nyaralása, így nagyon vártuk. Izgatottan siettünk a vonathoz, kacagtunk rajta, hogy diákjegyet váltunk… Ezen valamiért nagyon jókat tudunk vidulni, hogy viszonylag fiatalon, 21 évesen házasodtunk össze.
A sztorihoz hozzátartozik, hogy Nyúlfej nagynénje és családja győri, így meghívtak minket egy grillezésre. Épp akkor, amikor átadtak egy borítékot a lagzin. Most erre mégis mit lehet mondani? Igazából nem igazán értettük, hogy amikor mi éppen nászútra megyünk és egy méregdrága lakosztályt foglaltunk és teljes ellátást, miért is megyünk hozzájuk grillezni, de úgy voltunk vele, hogy ottleszünk egy órát és megyünk vissza romantikázni. Na, hát az első estét leszámítva, nagyjából tök felesleges volt az egész. Pénteken érkeztünk ugye, szombat délelőtt 11-re voltunk hivatalosak a grillezésre. Na, hát úgy 4-ig nem történt semmi, csak játszottam az unokatesókkal és egy idegesítő vörös hajú kislánnyal, aki folyamatosan rajtam lógott. Nyúlfej addig a ’felnőttekkel’ dumcsizott. Szóval nem csak hogy nem a lakosztályban voltunk, de még csak nem is együtt. Aztán este 7-re, HÉTRE értünk vissza vacsizni a szállodába, amikor már csak sírni volt kedvem. Vasárnap reggel összepakoltunk (már amit egyáltalán szétszedtünk) és elmentünk Nyúlfej nagynénjéhez újra, mert ott voltak anyósomék is, akik becsekkoltak a szállodába aznapra, amikor mi jövünk el. Ettünk egy kis lagzis tortát, aztán vonatra szálltunk. Gáz, ha alig vártam, hogy hazaérjünk és összebújjunk? Olyan gondosan elköltött 260 000 ft volt ez.

Ja, és a legjobbat kihagytam! Hazafelé Nyúlfej laptopját ellopták a vonatról, értékes volt és rengeteg mindene rajta volt!