Sokat gondolkodtam azon, hogy megírjam-e ezt a blogot. Igazából utálom a kellemetlen dolgokat, nem szeretek kellemetlen helyzetbe kerülni, sem beszélni kényes témákról. Vannak dolgok, amikben állást foglalni sem szeretek, így kissé keserű szájízzel, de el kell fogadnom, hogy ez is egy kötelessége a felnőtteknek. Szóval ezzel a felettébb motiváló bevezetővel szeretném veletek megosztani, a legutóbbi (legutóbbi félresikerült) utazásunkat.

   A férjemmel, Nyúlfejjel 7 éve vagyunk együtt. Közös életünk első pár éve 'tipikus fiatal házaspár' -ként telt, mígnem olyan vállalkozásba fogtunk, amiben mindketten jól érezzük magunkat és szépen lassan sikerült fix, jó bevételt generálni. Azon dolgoztunk, hogy elérjük a teljes helyfüggetlenséget, hogy a világ bármelyik pontjáról tudjunk dolgozni. Az első közös utazás 7 év után jött össze, amikor a férjem legjobb barátja, Yago meghívott minket spanyolországi otthonába, egy Marbella melletti településre. Bár a repülőjegyek megvásárlásakor már felütötte fejét a világ több pontján is a koronavírus, mi úgy döntöttünk: utazunk. Hiszen erre vártunk már mióta! Két hét egy csodálatos helyen, még itthon hideg van, ott bikiniben dolgozhatok a teraszról...

    Első reggel a tengerparton reggeliztünk, Nyúlfej ötlete volt. Valami egészen elképesztően romantikus volt, hihetetlen, hogy a férjem mennyire jó az ilyen ’nagy romantikus percek’ összehozásában. Kávéztunk, majd kagylókat szedegettem. Akkor nem sejtettem, hogy mi vár ránk…
   Egyik napról a másikra, a kedves tengerparti mediterrán mennyország átváltozott egy Oscar-díjas apokalipszisről szóló siker-mozi forgatási helyszínre. Az éttermek, plázák, üzletek bezártak. Kivétel nélkül mindegyik, csak az élelmiszerboltok voltak nyitva, a benzinkutak és a gyógyszertárak. A boltok polcain egyre kevesebb fajta élelmiszer volt és megjelentek a ’maszkosok’. Mindenhol gumikesztyűs, maszkos emberek, akiket rendőrök szólítottak fel az élelmiszerboltban a ’social distance’-re. Nyúlfej, Yago és én egyszerre bámultuk a kifosztott zöldséges pultot, amikor hozzánk is odajött, hogy ne legyünk ilyen közel egymáshoz… Na akkor lett igazán ijesztő az egész.
                                                                           *               *               *
   Leszámítva az egyszeri tengerparti romantikát és két éttermet még az első napokban, nem mentünk sehová. Ott voltam összezárva 2 sráccal és az az igazság, hogy a legkevésbé sem éreztem bezárva magam. (Yago élt nálunk egy hónapot, mielőtt kiköltözött volna, úgyhogy gondoltam is, hogy ez nem lesz probléma). Főzőcskéztünk, kártyáztunk, és megnéztünk minden filmet és sorozatot a Netflixen…
   Nagyjából így teltek a napok, közben folyamatosan értesültünk a spanyol és a magyar helyzetről. Úgy éreztem, olyan sokat nem tehetek a hazaút érdekében, ha törlik a járatunkat, hát törlik. Ha törlik, elég lesz akkor elkezdeni gondolkodni rajta, hogy mi legyen. Na, a hazaút előtt 5 nappal kaptam az emailt, hogy törölték a Ryanair-es járatunkat hazafelé. Szupergyorsan csekkoltam, hogy mikorra lehet áttenni a jegyeket, az első lehetőség április volt. A Wizzair-nél találtam jegyet, ugyanarra a napra, amikor alapból repültünk volna, így gyorsan megvettem azokat. Izgultunk, de végül nem törölték az újabb járatunkat.     A reptér kaotikus volt, minden része elbarikádozva, lezárva. Nagyjából 30 ember lézengett az esti órákban, utasok és dolgozók. Alig találtuk meg, hogy hogy jutunk el a control-ig, majd vártunk a járat indulására. 11-en voltunk összesen a repülőn, 1 utast leszámítva, minden utas viselt maszkot, kesztyűt. Fogalmam sincs, hogy valóban ér-e ez valamit, de természetesen mi is viseltük mindkettőt.  (Aznap varrtam kézzel, mivel egész Spanyolországban nem lehetett kapni!)
Aggódtunk, hogy mi lesz ha hazaérünk. Karanténba küldenek? Hány napra? Lesz lehetőségünk online bevásárolni? Ki hozza el a kocsit? Leszálltunk és teljesen ledöbbentünk az ellenőrzéseken. Merthogy nem volt… Egy olyan országból jöttünk, ahol az utazásunk napján 700 ember halt meg koronavírusban. Néhány rendőr fogadott minket, akik felszólítottak, hogy készítsük elő a személyi igazolványunkat és egymástól 1 méterre álljunk sorba. Erre számítottunk, mert ugye jelenleg csak magyar állampolgárok jöhetnek az országba. Kérdezték, hogy hol voltunk az elmúlt két hétben. Mondtuk, hogy Spanyolországban, majd továbbirányítottak minket egy üveges kis bódéhoz. Egy kb. 65 körüli bácsika állt előttünk, aki elmondta a bódéban ülő 3 embernek is, hogy ő is csak Spanyolországban járt az elmúlt hetekben, majd elengedték. A bácsi kérdezte, hogy nem kell hatósági karanténba mennie? Majd mondták, hogy nem. Majd amikor Ő megkérdezte, hogy nem kell-e otthon maradni, a 20 év körüli fáradt arcú hölgy megrántotta a vállát. Nem ilyen ’le*arom’ vállrántás, hanem inkább ’de kéne, de most mit mondjak’ vállrántás. Tőlünk szintén megkérdezték a bódésok, hogy merre jártunk, majd továbbhaladtunk. Apósom kiszállt az autónkból és átszállt a szüleim autójába. Integettünk egymásnak messziről, majd beszálltunk az autónkba és hazajöttünk. Ja, és itthon is maradunk!

Vicces sztori a végére? Elvittük a fogkeféinket, amiket már ideje volt lecserélni. Úgy döntöttünk, hogy kint dobjuk ki őket, úgy is van itthon egy rakat új, mert berendeltem 10 darab bambusz fogkefét. Itthon jöttünk rá, hogy nem hogy 10 nincs, egy sem. Így most 2 hétig Nyúlfej az öccse keféjével én meg a nővéremével mosok fogat.